Ki
kell nyitni őket, ha az ember gyógyulni akar. Szembe kell nézni az
elfojtott, ki nem mondott sérelmekkel, a félelem démonjaival, a harag ki
nem lőtt, tüzes nyilaival. Nem azért, hogy megtoroljuk azt, hogy egykor
fájdalmat okoztak nekünk mások, vagy mi magunknak akkor és ott - hanem,
hogy feloldjuk a kínzó, rejtett sebeket, és megbocsássunk értük... az
embereknek, önmagunknak.
Megbocsátás nélkül nincs odaadó szeretet.
...
Mindannyian takargatjuk a gyermekkor
hozta sérüléseket. A szülői ház ránk kényszerített beidegződései bennünk
élnek, és befolyásolják döntéseinket: "rossz vagy, ha nem úgy
cselekszel és gondolkodsz, ahogyan én azt elvárom tőled", és "akkor vagy
jó, ha elfogadod egyetlen igazságként az általam kinyilvánított
bölcseleteket, és azok szerint élsz", vagy "követned kell engem a
pályán, hiszen már nagyapád is ezzel foglalkozott, belőled is világhírű
énekes kell legyen, vagy ha nem, szégyen a családnak" stb. Folytathatnám
a sort. Sok-sok mérgező elvárás és "skatulya", amelyek ma is
visszhangoznak a fülünkben, és kimondatlanul is bűntudatot keltenek
bennünk, mert a megkívánt tökéletesség csak ritkán elérhető, akkor is
csak megfelelési kényszercselekvések árán.
Kevés szülő szabad annyira, hogy élje
gyermekével szemben a Szeretetet: "válj azzá, akivé lenni tudsz, én
amiben tudlak, támogatlak". És amiben nem, abban nem... Ez is fontos.
Mert a túlaggódás, túlféltés a gyermek helyetti lépések megtételét hozza
magával, ami nem üzen mást felénk, mint: "nem bízom benned és az
erődben annyira, hogy elhiggyem, nélkülem is boldogulsz, hogy képes
vagy kiállni magadért, ezért inkább megvédelek..." (és "legalább addig
is érzem, szükséged van rám" - ez utóbbi persze nincs kimondva). Ugye,
Benned is lüktet sok fájdalom e hamis énkép erőszakos felépülése miatt?
Ha
igen, itt az idő: megbocsátani... mert szüleid csak abban hibáztak,
hogy ők sem ismerik az életet... Saját biztonságos, kipróbált útjaikra
akarnak terelni téged, mert ott talán már - számukra - kevesebb a
veszélyforrás, vagy ha nincs is így, legalább receptjeik vannak a
megoldásokra... Tudatlanságból követtek el merényletet lelki jóléted
ellen, nem pedig szeretetlenségből. "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják,
mit cselekszenek"...
Itt és Most hunyd le a szemed, és
emlékezz: miről álmodtál gyermekként, amikor még nem voltak korlátaid?
Ismerd fel: ha leveted hamis, rád kényszerített önképed zubbonyát, az az
álom ma is elérhető (ha még fontos számodra)... Ha pedig nem él benned
beteljesületlen fájdalomként - nézd meg, ma mivé válnál, ha nem volnának
határaid... És jöjj rá: nincsenek is határaid! ... hanem végtelen
lehetőségtárad, amelynek eszközeiből jókedvűen válogathatsz, ha
megbocsátottál és búcsút intettél a múltnak.
Szüleid átadták, amit ők tudnak az életről... most itt az ideje, hogy
ezt megköszönd nekik, mint tapasztalatcsomagot, tanítást, aztán indulj
el, a saját utadon, lényed kiteljesítése felé... Felnőtté kell válni
ahhoz, hogy megtaláld a szabadságodat. Az első lépés mindig ez.
...
Az
iskola... Újabb merénylet önkiteljesítéseddel szemben. Elfogadtak, vagy
sem - majdnem mindegy. A lényeg: ők döntötték el, mikor vagy jó, és
mikor rossz. Szerethető vagy szerethetetlen. Egy érzékeny, sebezhető
periódusodban beléd beszélték saját szűklátókörűségük igazságait...
Jó valószínűleg akkor voltál, ha
bemagoltad a tananyagot (önálló gondolatok alkotása nélkül), majd
egyenes háttal, fegyelmezetten végigülted az órákat, és ha a tanárod
felszólított, lelkes magabiztossággal felidézted és kifejezted precíz,
pontos szavakkal, mire is jutott magával a tankönyv szerzője.
(Én nem voltam jó diák... én inkább
alkottam, és így kommunikációra alkalmatlannak nyilváníttattam magam -
menekülésképpen. Hogy a zárt világomban szabad lehessek... legalább ott.
A "szárnyakat " választottam, a megfelelés helyett - és mindjárt a
szeretettségre alkalmatlannak minősítettek (!)...
Ha most visszatekintek az akkori
eseményekre: félelem könnye bújt meg a tanár szemében. Mert azt
képviseltem akkori lényemmel, amit ő lekésett saját életében... az
alkotásba vetett szerelmet... a tisztaságot. Ma már tudom, nem bántani
akart. Hanem védeni magát, saját csalódottságától, hiszen rettegett -
saját élete hiábavalóságától. És ezért bántó szavakkal és tettekkel,
cinizmussal és önbizalom-romboló jegyekkel fejezte ki irigységét...
amiatt, hogy előttem még lehet út... és előtte már nem... Gondolatban
itt és most megölelem őt. És megsúgom neki a titkot: előtte is lehet
út... akkor is, ha már azóta is eltelt sok-sok év... Mert mindig van
esély változtatni. Megbocsátani - önmagunknak. Megtisztítani a jelen
pillanatot, és elindulni... repülni!)
...
Nem
rontottunk el semmit... Akkor sem, ha a társadalom és rámenős szócsöve,
a média, meg (e kettő hatására) az emberek többsége szintén nem
figyelmeztet másra bennünket, minthogy féljünk, mert a szenvedés ezen a
világon alapkövetelmény. Az önutálat is az.
Ezt mondja, aki hipnózis hatása alatt él, és nem tapasztalja a gyakorlati szeretetet, mert a szíve zárt.
De
a szívnyitáson lehet, szabad, kell dolgozni... csöndes elmélyültségben,
meditációban, az ITT és MOST világába való megérkezéssel. És akkor
jönnek a válaszok...
A legfőbb közülük: élni ajándék... és minden ember CSODA.
Te is. Nem is sejted, mekkora szükség van Rád...
...
Tegnap kiléptem a hóesésbe. Kitártam a két karom, majd a tenyerembe fogadtam a hópelyheket.
És tudjátok, mi történt?
E
jókedvű egységtáncból akkor és ott ismét előbukkant az igazság: minden
egyes kristály más és más. Nincs két egyforma hópihe. Figyeld csak meg!
Mind egyediek, mind különlegesek vagyunk - és együtt igazán erősek.
Kicsordult a könnyem... Ez már boldogság, igazán.
...
Ő is hópehely... és Te is AZ vagy.
Táncoljatok
akkor is, ha kölcsönös fájdalmakat hozott számotokra a múlt. Mert a
fájdalom mindig kétoldalú - fáj annak, aki kapja, és fáj annak, aki
adja... mert egyszer kinyílik a szeme, és ráébred, hogy akkor is csak
önmagába rúgott, amikor embertársa felett tört pálcát. Holott nem akart
mást, mint védekezni, azért vált támadóvá...
...
Ideje a megbocsátásnak...
Ideje a megszületésnek... az ÉLETNEK. A TÁNCNAK.
Szükség van Rád. Hogy örülj, és fényeddel emeld a világot...
...
BOLDOG KARÁCSONYT!
(Szívből ajánlott irodalom, Rátok
bízom hasonló üzenetekkel: Mandralínia, a harcosok könyve - gyerekeknek
és felnőtteknek egyaránt!)
Bejegyezte:
Cs. Szabó Virág
dátum:
http://fenylotusz.blogspot.com
Kommentáld!