Az antik görög filozófus,Anaximandrosz szerint minden keletkezés ősforrása maga a határtalanság,a korlátlan lét,az "apeiron",és mi mindnyájan innen érkezünk.Ezért az ember egész létezése alatt ezt a korlátlan szabadságot,a határtalanságot,az egész-séget,a teljes-séget keresi.És ezért lázadunk minden korlátozó tényező és létező ellen.

Talán furcsának hangzik minden ember lázad,de az örök lázadás tárgya metafizikai értelemben maga az élet.Az élet,ami a tiszta léthez képest degradált létforma,nem teljes,nem egész.

Lázadni kell!

A maga módján minden ember lázad.Mindenki érzi a lét hiányát,amit az élet képtelen betölteni,legyen akármennyire is teljes a maga egészében.A tiszta,korlátlan létezés iránti vágy,a létszomj hajt mindenkit.Nem az élet,hanem a létezés iránti vágy.Platón szerint az élet elötti korlátlan lét,a pré-egzisztencia emlékét őrzi mindenki magában,és ez a metafizikai emlékezés az a lélekben hordozott elragadtatott állapot,az a benső hajtóerő,amely egyre csak űz bennünket valami felé,aminek tárgyát nem ismerjük.De él bennünk az erre való visszaemlékezés,az anamnészisz.Emlékszünk valami teljesebb állapotra;ami megragadhatatlan módon,éljünk bármennyire is teljes életet,mégis a hiány érzetét kelti.Ez a hiány,a szterészisz hajt minket egyre és egyre,és bármennyire irányuljon is magára az életre,és jelentkezzen egyszerű,degradált módon az élet-éhség formájában,mögötte mindig a metafizikai teljesség vágya rejtezik.

A sivár élettől és a tartalmatlan,üres "életformáktól" mindenki viszolyog a lelke legmélyén.A viszolygás sajátos lelkiállapot,a bennünk rejlő fensöbb rendű én sejti,hogy jelen létformája valahogyan szűkös az eredeti természetéhez képest.Platón elhíresült mondása-"szóma széma",azaz "a test börtön" -ezt az érzést fejezi ki.Bármire teszi is fel valaki az életét,bármit valósítson is meg valaki az élet színpadán,ez valóban csak színjáték marad.Ezt a felismerést mondja ki édes-keserűen Shakespeare Ahogy tetszik című művében : "Színház az egész világ.És színész benne minden férfi és nő : /Fellép s lelép : s mindenkit sok szerep vár / Életében." Itt csak külső szerepek,maszkok,ál-arcok vannak.Perszónák.Szerep-személyiségek.Így minden ember érzi,hogy bármilyen külső szerepet vállal is,a külső önmegvalósítási formák mindig irányvesztéshez,célvesztéshez vezetnek.Ezért a lázadás!

A kamaszkori rebellió

Amikor valaki ráismer a világ színpadias,hamis természetére,szükségszerűen ellene is fordul.Amikor megszületik a felismerés,hogy a külső világ májá,felépített kiméria,csupa-csupa látszatvalóság,iszonyatos harag ébred benne!És fellázad hamis önmaga és a hamis világ ellen.Ez szükségszerűen bekövetkezik minden ember életében,és általában a nagykamaszkorban lép fel a legkézzelfoghatóbb módon,amikor a varázsvilág gyermekkorából a felnőttek hamis világára ébred öntudatunk.Ilyenkor érezzük,tudjuk,hogy minden,ami körülvesz bennünket,kiművelt,mesterséges,álságos.És nekimegyünk szüleinknek,kutúránknak,hagyományainknak,csak hogy megleljük azt a mást,amelynek legbensőbb hiányát érezzük.

A kamaszkori lázadás egyetemes emberi jelenség,ami a lélek fejlődésének kikerülhetetlen szakasza,azzal együtt,hogy a nyugati világban nagyítódik fel ilyen mértékben.Ennek egyik lehetséges oka,hogy a mi kultúránkban tolódik ki a hivatalos felnőttség korhatára ilyen esztelen mértékben,ennyire késői korba.Ha csak etológiailag nézzük,nehezen is védhető,hogy egy nemi értelemben teljesen felnőtt egyént milyen jogon korlátoz egy külső társadalom saját benső késztetéseinek kielégítésében,kiteljesítésében.A pszichológia vizsgálja is,hogy a kamaszkori lázadás milyen mértékben természetes,és milyen mértékben szocializációs betegség.Hiszen állati természetünknél fogva a szülő-gyerek kapcsolatban meg kell hogy jelenjen az ifjabb nemzedék dominanciaharca,aminek hátterében az identitáskeresés és a függetlenedés iránti igény áll.Viszont hogy a szülői és egyébb öröklött kuturális minták elutasítása mögött mi rejtezik,sokkal összetettebb kérdés.Az a hamis képzet,hogy a felnött identitás alapja egy kész irányultság,egy szakmai értelemben vett pálya tudatos választása kell hogy legyen,csak ront a helyzeten.Az az elvárás,hogy egy nagykamasz már ebben a korban tudatossan válasszon életpályát és leendő szakmát,teljességgel ostoba.Egyszerűen ennek a fejlődési korszaknak nem ez a szerepe.Ellenkezőleg!

Ennek a legelmibb belső lázadásnak egyetlen célja a rebellió!A szó,aminek eredeti jelentése "ismét harcban állni",arra utal,hogy ebben a korban kerül felszínre az a legbensőbb elégedetlenség,ellenállás,elutasítás,amely magával az élettel szemben áll.Itt kerül nagyon erős fókuszba minden külső szerep,minden külső elvárás,és itt ébred rá lelke mélyén minden kamasz,hogy nem ez az ő eredeti lakhelye-hogy a léttel szemben az élet csak csupa korlátot és megalkuvást rejt.Ezt a látásmódot az életbe beletörődött felnőtt-társadalom egyszerűen torznak és hamisnak tartja,és nem érti metafizikai gyökereit.Bizonygatja,hogy az élet igenis szép,és tele van lehetőségekkel,de képtelen felmutatni egyetlen általánosan érvényes,valódi és tartalmas,követendő életformát,csak csupa-csupa félmegoldást és kompromisszumokkal teli hamis válaszutat kínál.A lélek legbensőbb bugyraiból tör elő a lélek rebellis természete,és a középkori renegátokhoz hasonlóan nem tisztelve sem Istent,sem embert,mindenben és mindenkiben ellenséget lát.Ez a lázadás természetesen teljesen félreirányul.Nincs ellenség-kívül.

A kamaszkor teljesen nyílvános színterén lejátszódó agonális lázadását követően a teljes lét hiányérzete meglepő módon éppen hogy egy hamis életéhséggé változik.A lélek az esztelen és megmagyárázhatatlan hiány érzetétől hajtva az érzéki kielégítés önpusztító haláltáncába merül.Ilyenkor se vége,se hossza az egymásba érő éjszakáknak,tivornyáknak,amíg el nem érkezik az újabb józanság pillanata,amikor az érzéki vágykielégítés rabszolgasorsára ráébredve,megint felmerül az esztelen hiány érzete.Ilyenkor sokan maguk ellen fordúlnak,és lázadásuk az öngyilkosság gondolatával harcol.Ez a lázadás is természetesen félreirányult.Az embernek nincs módja önmagát elpusztítani.A küzdelem mégis bensővé válik.

Az út befelé vezet

"Hiába győz le ezerszer ezer embert a csatában,ahhoz hogy valóban győzzön,egyvalakit kell legyőznie : önmagát.A mások felett aratott diadalnál önmagunk legyőzése többet ér.Sem az istenek,sem az angyalok,sem a Kísértő,sem a Teremtő nem vehetik el a győzelmet attól,aki önmagát legyőzte,s önuralma szüntelen" -szól a budhista szent irat,a Dhammapada egyik híres verse.Az ellenség ugyanis sohasem kívül,hanem legbelül,saját lelkünkben van.Hiszen a keresett ellenség maga a hiány,a teljesség hiánya,ami elkerülhetetlen adottsága az emberi életnek.És ezt a metafizikai forrásból fakadó állandó és kiolthatatlan érzetet nem pótolhatja egyetlen életforma sem.Ezért magát a forrást kell felkutatni!