Szívem szerelmének közelében ültem, és figyeltem minden szavát. Lelkem vándorolni kezdett a végtelen űrben, ahola világ álomnak tűnik csupán, a test pedig szűk börtönnek.

 Szerelmem elbűvölő hangja a szívemig hatolt.

 Ez a zene, ó barátaim! Őt hallottam annak sóhajaiban, akit szeretek, és az ajka közt félig kimondott szavakon keresztül.

Hallásom szemével láttam Szerelmesem szívét.

 Barátaim! A zene a lélek nyelve. Dallama olyan, akár a pajkos szellő, amelytől a húrok beleremegnek a szerelembe. Ha a zene gyenge ujjai bekopognak érzelmeink ajtaján, olyan emlékeket ébresztenek fel bennünk, amelyek régóta ott szunnyadnak a Múlt mélyén.  A mélabús melódiák komor emlékeket ébresztenek; a halk dallamok viszont örömteli dolgokra emlékeztetnek. A húrok hangjai olykor sírást fakasztanak elhunyt kedvesünk miatt; máskor önkéntelenül elmosolyodunk, látván azt a békességet, amit Istentől kaptunk.

 A Zene lelke a Szellem lelke; emlékezete a szív emlékezete.

 Amikor Isten megteremtette az embert, neki adta a Zenét:

olyan nyelvet, amely minden más nyelvtől különbözik.

Az első ember a vadonban zengtea Zene dicsőségét: az pedig megindította a királyok szívét, és elfeledtette velük a trónusokat.

 Lelkünk olyan, mint a törékeny virág: a Sors szelei kényükre - kedvükre játszadozhatnak vele. A reggeli szellő csak rezgeti, de ha a mennyekből harmat hull alá, megadóan lehajtja a fejét.

 Az embert a madár dala külti fel álmából; hívja, hogy zengje vele együtt a dicshimnuszokat az Örök Bölcsességhez, amely a madárdalt megalkotta.

 Ettől a zenétől kíváncsiság ébred bennünk, hogy megértsük a réges régi könyvek rejtélyes tartalmát.

 Vajon a mezei virágokat szólítják-e az éneklő madarak, vagy a fákhoz beszélnek, vagy pedig a patakok mormolását visszhangozzák? Az emberi értelem ugyanis nem képes felfogni, mit mond a madár é mit suttognak a hullámok, amikor lágyan és halkan érintik a parti fövenyt.

 Az emberi értelem nem képes felfogni, mit mond az eső, amikor a faleveleket verdesi, sem amikor az ablaküvegen kopog. Nem tudhatja, miket mond a szellő a virágoknak a mezőn.

 Az emberi Szív azonban megérzi és felfogja e hangok értelmét, mert érzelme húrjain játszadoznak. Az Örök Bölcsesség gyakran titkos nyelven szól hozzá; a Lélek és a Természet beszélgetnek ilyenkor, miközben az Ember szótlanul csodálkozik.

 De vajon az Ember soha nem sírta el magát a hangokon?

Vajon az ő könnyei nem a megértés ékesszóló jelei?

Kahlil Gibran : A Mester Szavai