A imádság Istennel való beszélgetés.

Most nem arról akarok beszélni, hogy általában véve a belső ima felel-e meg jobban az emberek belső szükségleteinek, vagy pedig az ajakima. Csak annyit mondok: egyikre éppúgy szükségetek van, mint a másikra.

Bensőnkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb mindannál, amit látunk: a lélek.

Ne úgy képzeljük a lelket, mintha valami csekélyke, szűk dolog volna, hanem úgy, mint egy egész belső világot, amelyben annyi pazar fénnyel berendezett lakás van. Ez nem is lehet másképpen, hiszen ott, a lélek bensejében van Istennek lakása is.

Amennyire csak tudtam, azon voltam, hogy amikor imádkozom, bensőmben “érezzem” a mi jó Urunknak, Jézus Krisztusnak jelenlétét. Ha életének valamelyik részletéről elmélkedtem, úgy képzeltem magam elé, mintha bensőmben folynék le.

Belső imám módszere a következő volt. Mivel képtelen voltam arra, hogy az értelmemmel elmélkedjek, igyekeztem elképzelni Krisztus Urunkat saját bensőmben.

A lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet, és ez az imádság és elmélkedés.

Nézetem szerint a belső ima nem egyéb, mint benső barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Ővele, tudván azt, hogy szeret bennünket.

A lélek beszéljen Hozzá, mint édesatyjához; adja elő kéréseit, mint tenné édesatyjával, mondja el Neki bajait, kérje támogatását. (...) Bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint Uratokkal, mint Jegyesetekkel.

Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, és mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán félreeső zugokban volna lehetséges a belső ima.

De talán nem is tudjátok igazában, mit jelent: szeretni. Az az egy bizonyos, hogy nem szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy minden amit teszünk, Isten kedvéért tesszük, és óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná. Ezek a szeretet jelei.

Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.

Nagyon fontos, hogy megértsétek: az Úr bennünk lakik, bensőnkben együtt vagyunk ővele.

Ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél, ha nem gondolja meg, hogy kicsoda az, akihez kérését intézi, és hogy kicsoda ő maga: az ilyesmit nem nevezem imádságnak, bármennyire is mozgassa száját az illető.

Ne engedd, Uram, hogy bárki is megengedhetőnek tartsa azt, hogy csupán szájával beszéljen Hozzád! Hogy gondolkozhat így egy keresztény?

A belső ima egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, és minél mélyebbre alázza magát a lélek a belső imában, annál magasabbra emeli az Úr.

Az alázatosság oly méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a méhkasban. Ennek munkája nélkül minden elveszne.

Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket. Ezek megtartása biztosítja nekünk a legjobban azt a belső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázat, amelyet ugyan az utolsó helyen említek, de azért, a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.

Semmi se zavarjon,

semmi ne rémítsen,

minden elmúlik,

Isten nem változik;

a türelem

mindent elér;

annak, aki Istené,

semmi sem hiányzik:

Isten egymaga elég.