Elmélkedések Istenről
Az emberiség sokféle néven nevezte, számos leírással próbálta megközelíteni, sok jót tett nevében, de sok embertelenséget is elkövetett. A mai modern világban, amely mindenek fölé helyezi a materiális javakat, a szellemi dolgokat pedig egyre inkább háttérbe szorította, az Isten szó sokak számára elveszítette jelentőségét, sőt negatív jelentést kapott. Jelentését helytelen módon az egyházi intézményekre korlátozzák, amelyektől az emberek inkább elfordultak.

     De vajon ki vagy mi is valójában Isten? Ezt a kérdést mindenki csak maga tudja megválaszolni saját maga számára, önmagában rátalálva, neveken és szavakon túl. A mai társadalom legsúlyosabb betegsége, hogy elveszítette a befelé fordulás képességét. Állandóan csak kifelé irányulunk, ott keressük boldogságunkat, ott találjuk szenvedésünket, másokra panaszkodunk, ahelyett, hogy mi magunk fejlődnénk. A befelé fordulás nemcsak annak tudását feltételezi, hogy többek vagyunk puszta anyagnál, hanem bátorságot is kíván, hiszen lényünk elmúlt cselekedetek, elnyomott élmények, fájdalmas sebesülések gazdag gyűjteményét rejti. A befelé vezető úton mindezek ismét látóterünkbe kerülnek, mi pedig általában a kényelmesebb utat részesítjük előnyben: egyszerűen nem nézünk oda, a felületességbe menekülünk, állandóan eltereljük figyelmünket a tévé, a rádió, a fecsegés révén. Holott a „Hogy vagy?“ kérdése bejárati kapujává lehetne saját univerzumunknak, ha egyszer valóban belehallgatnánk és megkérdeznénk magunkat: „Tényleg, hogy is vagyok tulajdonképpen?“ Hogy ÉRZEM magam most, milyen érzések dominálnak éppen lényemben? Mit GONDOLOK éppen, milyen erős fejemben a gondolatok végtelen áramlása és milyenek ezek a gondolatok? Milyen világot teremtek magamnak éppen gondolataim által? Pozitív, szép világot, vagy félelemmel és szenvedéssel telit? Hogyan érzi magát a TESTEM, jól érzi-e magát, tisztelettel és felelősségtudattal kezelem-e, úgy bánok-e vele, hogy erős és egészséges legyen? Hogyan viselkednek lényem energetikai szintjei, a finomtestek, melyek fizikai testem alapját képezik?

     Túlontúl hozzászoktunk ahhoz, hogy minden felelősséget elhárítsunk magunktól. Sokszor már meg sem kérdezzük magunkat, mi tesz jót valóban nekünk és fejlődésünknek, mi az, amire szívünk vágyik, mik is belső  törekvéseink, álmaink. Túl gyakran megelégszünk csupán kényelmi okokból és tudatlanságból azzal, hogy csak úgy élünk bele a világba. Aktív élet, megélés, kiélés, teljességben és jóérzésben élni – mindez számunkra már ismeretlen. Ha pedig megbetegszünk, elmegyünk az orvoshoz, hiszen egészségünk végülis az ő feladata, nem a miénk. A kék tabletták társadalmává lettünk, nem akarunk semmit mi magunk tenni, mindenre színes tablettákat akarunk, amelyek erőfeszítések nélkül megadják, amit kívánunk és segítenek, hogy ne kelljen odanéznünk. Nagy árat fizetünk azonban azért, hogy elveszítettük az önmagunkkal, lelkünkkel való párbeszédet, és elfordultunk a szellemitől. Életünk így gyakran csupán üres és értelmetlen burokként marad vissza, megfosztva minden életfeladattól, mely egyéni fejlődésünket szolgálná és legmagasabb céljainknak megfelelne. Már csak általános, mások által diktált sémák szerint működünk, ahelyett, hogy saját belső természetünk szerint bontakoztathatnánk ki önmagunkat, s ennek megfelelően fejlődhetnénk.

     Ha mármost egyszer a nagyobb értelmet kezdjük kutatni, ami a dolgok alapját képezi, akkor elkerülhetetlenül szembetalálkozunk a magasabbrendű princípium kérdésével, amelyből minden ered. Ez a magasabbrendű princípium, minden lét forrása nyilvánvalóan az, amit Istennek nevezünk. De hol találjuk meg?

     Az Isteni ITT és MOST van, BENNÜNK magunkban és mindenütt KÖRÜLÖTTÜNK, az egyesítő SZERETET erejében manifesztálódik, hiszen ez a legmagasabbrendű EGYSÉG. Nem létezik „én istenem“  és „te istened“, ez az a fatális tévedés, amelyen oly sok vallás megbukik, hogy a MÁSIKAT nem-Isteniként ítéli meg, így félreismeri. Ez az a tévedés, amely oly sok szenvedést okoz nekünk, embereknek. Létezik egy Legmagasabb Isteni Tudat, amelyből minden keletkezik, és ebből a Legmagasabb Valóságból nézve nem létezik semmi más. Csak az illúzió, a Maya világában van az a benyomásunk, tudatlanságunk folytán, hogy létezik az ÉN és a MÁSIK, az elválasztottság. Az elválasztottság eme érzéséből fakadóan egymás ellen cselekszünk, a MÁSIKAT gyakran a saját ÉN-ünkre leselkedő veszélyként értékeljük, és hogy önmagunkat nagyobbnak érezhessük, a másikat kisebbé tesszük. Ez történik kicsiben, családi körben verbális fegyverekkel, ugyanúgy, mint nemzeti méretekben atomfegyverekkel. A mértéke más, de az alapját képező félreértés ugyanaz.

     Miért létezne azonban valami, ami Itt és Most mindennek alapul szolgál, mindent áthat, minden jelenséget életre hív? Ha tudatosítjuk magunkban a kauzalitás törvényét, mely szerint mindennek oka és következménye van, úgy kényszerűen eljutunk egy első okhoz. Kell lennie egy forrásnak, amelyből minden ered, amelyből maga a tér és az idő is keletkezik, és amely önmaga ezeken túl létezik. Kell lennie egy tudatnak, amelyben ez a Teremtés található, egy vetítővászonnak, melyre az élet filmje kivetítődik. Ha az Istenit valamilyen személyként, valahol ott kint képzeljük el, akkor nem csoda, hogy elválasztva érezzük magunkat és nehezen férünk hozzá az egységhez és a szeretethez. Ám ha tudatosítjuk magunkban a tényt, hogy minden, bennünket is beleértve, ugyanabból a forrásból ered, felfedezzük azt, amit Istennek nevezhetünk, s ami mégis minden néven és formán túl létezik. Mint ahogyan a szelet sem látjuk, mégis érzékeljük a falevelek mozgását, úgy az Isteni az, amit minden energia, minden jelenség okaként felfedezhetünk. Ekkor azt is felismerjük, hogy hamis azt gondolni, hogy mi RENDELKEZÜNK egy élettel. Mi magunk VAGYUNK az élet! Így felfedezzük saját Isteniségünket, az isteni szikrát önmagunkban, amelyet a jóga  a Legmagasabbrendű Önvalóként, ATMAN-ként ismer. Felismerjük, hogy nem emberi lények vagyunk, akik spirituális tapasztalatot szereznek, hanem spirituális lények, akik emberi tapasztalatra tesznek szert. Ezzel pedig felfedezzük a teljes felelősségünket is saját életünkért és az ember-lét célját: az Isteni Tudatot, amely rajtunk keresztül ébred Önmaga tudatára.

     Aki így közeledik a benne magában rejlő igazsághoz, az újra megtalálja a Paradicsomot, amely sohasem veszett el, hiszen mindig is bennünk létezett. Csak sajnos elfelejtettünk odanézni.

„Isten alszik a kőben, felébred a növényben, érez az állatban és tudatára ébred az emberben.“
Szufi bölcsesség