A legrosszabb állapot, ha az ember nem érez semmit. Se nem boldog, se nem szomorú.
Még a legszomorúbb érzéseink is arra utalnak, hogy volt valamikor, ami boldogságot és örömet ajándékozott nekünk. Az elmúlt boldog emlékek fájnak, de ugyanakkor hatalmas erőt is adnak szívünknek.
A boldogság és a szeretet pedig semmihez sem fogható, csodálatos érzések, mely a legnagyobb élményekkel színesítik meg az életünket.
Az érzelmeink adják az erőt az élethez!
  De ha valakinek nincsenek érzelmei, ha egyszerűen képtelen arra, hogy Érezzen, az annak a jele, hogy  elvesztette önmagát az álarca mögött. És a keserűség lassan hatalmába keríti.
Pedig az emberek többsége ilyen: Egy álarcot húznak magukra, hogy elrejtsék valódi önmagukat, érzéseiket, és vágyaikat. Hogy miért teszik ezt? Mert félnek.
Félnek attól, hogy elutasítják, kigúnyolják, lenézik őket. Mind úgy hiszi, hogy az álarc az, ami életben tartja, amit mindig viselnie kell, hogy a többiek elfogadják, elismerjék és szeressék. Aztán már elfelejtik kik és milyenek valójában, mert az álarc teljesen hozzájuk nőtt. De valahol mélyen, legbelül az emberek mégis érzik, hogy a hamis álarcuk mögött, ott rejlik igazi Énjük. Olykor álmaikban felszínre engedik a lelküket, hogy az szabadon szárnyalhasson, és csak képzeletben merik megvalósítani szívük álmát.
De aztán visszahúzza őket kegyetlen egójuk, az álarc pedig ismét hamisan csillog rajtuk.
És az álarc hazug képet mutat. Látszólag az ember benne szép, sikeres, és tökéletesen kiegyensúlyozott - de ez csupán a látszat. Mégis érzik a csalást, mert szívükben szorongás, aggodalom és félelmek vihara dúl. És ezek fájdalmat, csalódottságot, gondokat és bonyodalmakat szülnek maguk után. Mert nem lehetnek azok, akik valóban lenni szeretnének.
És ez fáj nekik olyan nagyon. Akárhogy is leplezik, akár milyen szép is az álarcuk.
De számukra az álmaik csupán lehetetlen álmok maradnak, igazi Énjük pedig elveszett marad, az élet pedig kegyetlen valóság, ahol csak harcolnak - de azt sem tudják miért. Fogalmuk sincs. Hiába mondják, hogy van. Nem tudják, miért élnek, és mi értelme van az életüknek.
Ezért boldogtalanok az emberek. Gyávák, mert elbújnak egy álarc mögé, és ráadásul félnek eldobni is azt.
És a félelem felemésztő érzés. Lassan már elvesztik magukat az álarc mögött, elvesznek az érzéseik, a vágyaik és aztán nem marad semmi. Csak egy álarc, ami nem érez semmit.
  Pedig nem kellene mást tenni, mint elfogadni saját magukat - Igazi Önmagukat - és az álmaiknak élni.
Csak meg kell hallani a szív szavát, s követni azt, mert a szív sohasem hazudik.
Ha elfogadjuk az érzéseinket, és elengedjük a korlátainkat, többé nem aggódva tekintünk majd az akadályokra, hanem kihívással. Csupán meg kell ragadni a pillanatokat és felfedezni a vágyainkat, és elég bátorságot kell merítenünk a lelkünkből ahhoz, hogy végig járjuk az utunkat.
És az élet boldogsággal hálálja meg őszinteségünket.

http://barbaralukacs.blogspot.com