Aki él,nem ússza meg valamilyen szorongásos panasz nélkül.

Szó sincs arról,hogy tehetetlenül vergődjünk,vagy kimerítsük-valamely pszichiátriai betegség kritériumát.A "szorongásos panasz" fogalmának kiterjesztésével semmiképpen nem szeretném kisebbíteni vagy érvénytelennek tekinteni azok szenvedéseit,akik súlyosan és irgalmatlanul szoronganak,bénító pánikrohamokat,trauma utáni stresszt és különféle fóbiákat élnek át.

Csakhogy a szorongás mindenkiben befolyásolja az önmagáról érzékelt képet.

A szorongás aktíválja a fejünkben lévő kis szövegládát,amely valósággal ontani kezdi magából a katasztrófa-forgatókönyveket,és kétségeket termel,azok pedig

elbizonytalanítanak,hogy képesek leszünk-e megbírkózni a gondjainkkal,kezelni

élethelyzeteinket,netán valami újba vágni a fejszénket.

A szorongás az "alsóbbrendű én" szemszögéből való gondolkodást táplálja,így énünk védekezésre berendezkedő része kap játékteret.Mondjuk,ha szívesen beiratkoznánk egy kerámiatanfolyamra,vagy kedvünk lenne egy nagy vacsorabulit rendezni,esetleg másik városba költöznénk,szorongó elménk rögtön

változatos módon bizonyítja,miért is nem nekünk való az egész,miért nem szabad belevágnunk,sőt,miért káros egyáltalán gondolnunk rá.

És létrejön egy ördögi kör.A szorongás hatására (még ha nem is vagyunk tudatában) bemagyarázzuk magunknak,hogy az elöttünk álló feladat meghaladja erőnket,vagyis engedjük,hogy cselekvésképtelenné tegyen minket a félelem.Az pedig egyre nő és erősödik,mert idővel semmi sem olyan félelmetes,mint a tétlenségből,húzódozásból és kényszeres egyformaságból fakadó tehetetlenség,erőtlenség érzése.

A szorongás kondérjában fővünk mindannyian.Amíg élünk az önmagunkról és másokról szerzett tapasztalat pontosságát bármikor veszélybe sodorhatja a

szorongás.Nem könnyü felismerni a játék csalárdságát,mert a szorongás,éppen azt az alapvető emberi képességünket emészti el,hogy gondolkodni tudjunk

a gondolkodásról.

A személyes és politikai szférában egyaránt észrevétlenül sodródik a szorongó ember abba a zárt,szűk és merev érvrendszerbe,amely azonnali megoldásokat diktál,és "a jók a rosszak ellen" egyszerüsítő elve szerint működik.Mi több,a

szorongás vezérelte meghátrálást is könnyű összetéveszteni a bölcs megfontolással.

A szorongás akkor is eltorzítja a valóságot,ha szökőár módjára söpör át áldozatán,de torzít akkor is,ha csak csendesen mormog a mindennapok felszíne alatt.

A szorongás felpörgeti az ítélkezést és a kritikát.Ha ezek önmagukra irányúlnak,akkor sokszor negatív összehasonlítás formáját öltik.Bizonyos mértékben persze mindannyian összehasonlítjuk magunkat másokkal,ami

gyakran kedvezőtlen eredményt hoz:saját bensőnket hasonlítjuk össze azzal,ami másokból kívülről látható.És még saját énünk legrosszabbja is meghitt ismerősünk,mások fájdalmát,sebezhetőségét és bánatát sosem ismerhetjük meg teljesen.

Az összehasonlítás azért is elkerülhetetlen,mert az önértékelés-nagylelkű,tehetséges,ügyetlen,balek,szórakoztató,unalmas vagyok-e?-többnyire nem más,mint valamilyen társadalmi normával való kimondatlan összehasonlítás eredménye.

Olykor arra sarkall az összehasonlítás,hogy jobb legyen az ember.Ha viszont leránt-vagy folytonosan,könyörtelenül gyötör-,akkor biztos,hogy szorongás okozza.