Az önismeret témaköre tele van olyan kifejezésekkel, melyeket hasznos, ha helyesen tudunk értelmezni.

Önismeret: a szó köznapi értelmében az önmagunkról való tudást jelöli, azt, hogy ismerjük képességeinket, adottságainkat, vágyainkat, céljainkat, tudatában vagyunk személyiségünk pozitívumainak, de korlátainak, hiányosságainak is (Dévai).

Énfogalom vagy Énreprezentáció: az énről való tudásunkat, önmagunkkal kapcsolatos ismereteinket, melyek egyidejűleg magukban foglalják testi énünket, szociális szerepeinket, különböző csoportokban betöltött tagságunkat, vágyainkat, értékrendszerünket (Sallay).

Énsémák: azok a tudásstruktúrák, az önmagunkról szerzett információk mentális szerveződései, reprezentációi, amelyek az énről kialakított általánosításokat, jellemző tulajdonságokat tartalmazzák, és amelyek múltbeli tapasztalatokon alapulnak (Markus–Nurius).

Énkép: A személyiség olyan önmagáról alkotott képe, amely jórészt mások véleménye alapján alakul ki, és amely irányító funkcióval rendelkezik (Linville–Carlston).

Énreprezentáció három eleme: az aktuális énkép (azok a tulajdonságok, amelyekkel éppen jellemezzük magunkat), ideális énkép (tulajdonságok, melyeket birtokolni szeretnénk) és kell(ene) énkép (tulajdonságok, amelyekről azt gondoljuk, hogy kell, illetve kellene birtokolnunk), utóbbi kettő képezi a lehetséges énképet.

A három elemnek motivációs szerepe is van, hiszen a személyek vágyott törekvéseik megvalósítására és félelmeik tárgyának elkerülésére törekszenek, de a motivációs funkció mellett egyfajta értékelő szerepet is betöltenek, mivel valódi, reális énképünket mindig lehetséges énjeinkkel összhangban észleljük (Ogilvie).

Önértékelés: Olyan értékítélet, amelyet magunkról megfogalmazunk és hosszabb ideig fenntartunk. Az önmagunkkal kapcsolatos érzelmeinket, értékítéleteinket foglalja magában, és énfogalmunkhoz hasonlóan a társas összehasonlítástól függ.

Önnevelés, önfejlesztés: Az egyén önmagára irányuló tudatos, rendszeres munkája annak érdekében, hogy kiküszöbölje bizonyos hibáit, és olyan pozitív tulajdonságokat alakítson ki önmagában, amelyek megfelelnek a társadalom követelményeinek és személyes életterének.” (Kovaljov)

Az éntudat, önismeret kezdete a szomatikus én, valakinek testi önmaga. Az énkép azokra a korai szomatikus és motoros (testi és mozgás) élményekre épül, amelyeket a csecsemő aktív mozgáskésztetései révén nyer. A csecsemő kezdetben véletlenszerűen helyezi egymás mellé a saját testéről szerzett benyomásokat, és kb. 9-12 hónapos korára alakul ki a testséma (testkép), a saját testéről létrejövő belső vázlat.

Második életéve végére, az éntudat fogalomként jelenik meg. Az a tulajdonképpeni éntudat megjelenése. Az énfejlődés fontos állomása az éntudat verbális szinten való megjelenése, amikor saját nevén nevezi magát.

Sokszor hallani olyan véleményeket, hogy a gyermek éntudatának megjelenése előtt a gyermeknek nincsenek emlékei magáról. Elképzelhető, hogy konkrét vizuális emlékek nem felidézhetőek. Érzések, melyek mélyen rögződtek benne ott vannak, előhívhatóak. És minden érzés mögött egy emlék lakik, amire az érzés alapul, melyek megtalálhatóak bárkiben. (szerkesztő megjegyzése)

A harmadik életévben alakul ki a szociális én, azaz a társadalmi, társas önmaga. Ekkor az én provokatív (kezdeményező) hangsúlyú, majd ezt követi az én narcisztikus irányulása, amikor is a gyerek tetszeleg önmagának, és elvárja mások bámulatát, csodálatát is. Irreális pozitív énreprezentáció jellemzi ezt a kort. Általában csak pozitív tulajdonságokkal jellemzik önmagukat. „Ugye milyen erős vagyok!”

Öt-hat éves korban még mindig túlértékeli képességeit, gyakorta említ pozitív tulajdonságokat, de a teljesen különálló tulajdonságokat már kezdi koordinálni, és egy képességterülethez több tulajdonságot is felsorol. Ekkor alakul ki az eszményi én is (énideál).

Az iskoláskori önjellemzésben megjelennek azok a tulajdonságok, amelyek a személyközi kapcsolatban jelentősek, és fontos helyet kap a kompetenciák (hozzáértés) felsorolása, gyakori említése is, hiszen erőteljesen jelentkezik a személyes kompetencia feltérképezésének, bemérésének igénye. Erős a gyerekekben a felnőtteknek való megfelelni vágyás, a valamiben jónak, ügyesnek lenni motivációja. A korábban teljesen külön kezelt, ellentétesnek tartott pozitív és negatív tulajdonságokat most képesek lesznek koordinálni, az önértékelés egyszerre tartalmaz már pozitív és negatív jelzőket (Kőrössy ).

Serdülőkorig még a gyerekek nem tartják zavarónak a reális és lehetséges énképek közötti ellentmondásokat, de serdülőkortól egyre erősebb az igény, hogy énrendszerük elemeit egységes módon egymásba illesszék, ezáltal a reális és lehetséges ének egymással sajátos egyensúlyt alkossanak.

Forrás: Tókos Katalin az Új Pedagógiai Szemlében írt cikke alapján »