A szellemi ösvény

Rúminak, a szúfi mesternek Asztali beszélgetés című művében van egy indulatos, éles passzus:
A mester azt mondta, hogy egyetlen dolog van ezen a világon, amit soha nem szabad elfelejteni. Ha minden mást el is felejtenél, csak ezt az egyet nem, akkor semmi okod nincs aggodalomra, de ha mindenre emlékszel, mindent végrehajtasz és mindenre figyelsz, csak azt az egyet felejted el, akkor valójában nem tettél egyáltalán semmit. Olyan ez, mintha egy király elküldene valamely országba, hogy teljesíts egy különös feladatot. Elmész abba az országba, s teljesítesz száz más feladatot, de ha nem teljesíted azt, amiért odaküldtek, az olyan, mintha semmit sem tettél volna. Ugyanígy, az ember egy bizonyos feladattal jött a világra, ez a célja. Ha nem teljesíti, akkor nem csinált semmit. Az emberiség valamennyi szellemi tanítója ugyanazt mondta nekünk: az élet értelme a földön az, hogy az ősi, megvilágosodott természettel egyesüljünk. A "feladat", amelynek elvégzésére a "király" elküldött bennünket ebbe az idegen, sötét országba az, hogy felismerjük és kialakítsuk igaz valónkat. Ezt csak egyetlen módon tehetjük meg, ha nekivágunk az átváltozás szellemi útjának, minden buzgalmunkkal, intelligenciánkkal, bátorságunkkal s rendelkezésre álló eszközzel. Mint ahogy a Katha upanisadban mondja a Halál Nacsiketasznak: Van a bölcsesség útja és a tudatlanság útja. Távol vannak egymástól, s különböző helyre vezetnek... A tudatlanságban hánykolódók, azt gondolva magukról, hogy bölcsek és tanultak, céltalanul botorkálnak ide-oda, mint mikor vak vezet világtalant. Hogy mi van az életen túl, nem ragyog fel azok számára, akik gyermetegek, léhák vagy a gazdagság félrevezetettjei.
Megtalálni az utat
Más időkben, más civilizációkban a szellemi átváltozás ösvényére csak viszonylag kevés kiválasztott találhatott rá. Most az emberi faj minden egyedének keresnie kell a bölcsesség ösvényét, ha a világot a fenyegető belső és külső veszélyektől meg akarjuk menteni. Ebben a széteső, vad korban a szellemi jövőbe látás nem valami elitista luxus, hanem a túlélésünk előfeltétele.
A bölcsesség ösvényének követése sohasem volt sürgetőbb és nehezebb feladat. Társadalmunk teljességgel elkötelezett az "én" ünneplésére, sikerről és erőről képzelegve a kapzsiság és tudatlanság erőit ünnepli, amelyek elpusztítják a világot. Sohasem volt nehezebb meghallani az igazság nem éppen hízelgő hangját, és soha nem volt nehezebb, ha netán meghalljuk, hogy kövessük azt, hiszen a körülöttünk lévő világban semmi nincs, ami segítené választásunkat, s a társadalom, amelyben élünk, tagadni látszik a szentség és az örökké érvényes célok eszméit. Most, a fenyegető veszély idején, amikor közvetlen jövőnk is kétséges, mi, emberi lények, legnagyobb döbbenetünkre azt látjuk, hogy önnön rémálmunk csapdája tart fogva.
Ám még ebben a tragikus helyzetben is van reményforrás, mégpedig az, hogy a nagy misztikus hagyományok valamennyi tanítása még elérhető. Sajnos nagyon kevés mester testesíti meg ezeket a tanításokat, s azokból, akik az igazságot keresik, szinte teljesen hiányzik a józan ítélőképesség. A nyugati világ a szellemi sarlatánok mennyországa lett. A tudósok esetében könnyen ellenőrizhető, hogy ki igaz és ki nem, mivel a többi tudós ellenőrizheti hátterét és állításait. Nyugaton azonban teljesen lehetetlen megítélni az úgynevezett "mesterek" valódiságát, mivel hiányoznak az irányvonalak, a fejlett és érett bölcsességkultúra kritériumai. Bárki tetszeleghet a mester szerepében, s másokat is buzdíthat erre.
Tibetben más a helyzet, ott sokkal biztonságosabb kiválasztani a követendő utat és mestert. Azok, akik először ismerkednek a tibeti buddhizmussal, csodálkoznak, ugyan miért fektetnek olyan komoly hangsúlyt a származási láncolatra, a mestertől mesterre hagyományozott megszakítás nélküli átadásra. A leszármazási láncolat lényeges biztosíték, garanciája a tanítás hitelességének és tisztaságának. Az emberek onnan ismerik meg a mestert, hogy ki volt az ő mestere. Nem arról van szó, hogy megőrizzenek valami megkövesedett rituális tudást, hanem hogy a lényeges és eleven tudást és annak ügyes és hatékony módszereit átadják tudatból tudatba, szívből szívbe.
Különösen fontos és kifinomult feladat felismerni, hogy ki az igaz mester és ki nem. Egy ilyen korban, amely mindig szórakozni vágyik, a könnyű válaszokat és gyors megoldásokat keresi, a szellemi mester józanabb és kevésbé teátrális megnyilvánulása észrevétlen marad. Ugyanakkor a szentről való elképzelésünk, hogy az kegyes, szerény és tartózkodó, annyira befolyásolhat bennünket, hogy nem vesszük komolyan egy megvilágosodott elme esetleges dinamikus és néha felfokozottan játékos megnyilvánulásait. Patrul rinpocse írta: "Az egyszerű emberek, mint mi, nem ismerik fel a különleges képességekkel rendelkező egyént, aki nem tárja fel természetét, még akkor sem, ha mindent megtesznek, hogy megismerjék. Másrészt, a közönséges sarlatánok ügyesen csapnak be embereket, pontosan úgy tudnak viselkedni, mint a szentek." Ezt Patrul rinpocse a múlt századi Tibetben írta. Mennyivel helytállóbb ez modern szellemi szupermarketünk káoszában!
Hogyan is bízhatunk meg valakiben ebben a mai bizalmatlan világban? Pedig a bizalom elengedhetetlen ahhoz, hogy követhessük a szellemi ösvényen. Van valami különös ismertetőjel, ami alapján megállapíthatjuk, hogy igaz mesterrel állunk szemben?
Élénken emlékszem, hogy amikor együtt voltam egy mesterrel, megkérdezte tanítványait, hogy miért pont őt választották és miért bíznak meg benne. Egy asszony így válaszolt: "Láttam, hogy mennyire akarja, jobban, mint bármi mást, hogy megértsük és alkalmazni tudjuk a tanítást, és milyen ügyesen magyarázta a tanokat, hogy segítségünkre legyen." Egy ötvenes éveiben járó féri elmondta: "Nem az hatott meg, amit tud, hanem az, hogy valóban önzetlen, jó szíve van." Egy, a harmincas évei végén járó nő megvallotta: "Megpróbáltam, hogy az anyámnak képzeljem önt, az apámnak, az orvosomnak, a férjemnek, a szeretőmnek, s mindezen kivetítési drámák során csak nyugodtan ült, soha nem fordult el tőlem."
Egy húsz év körüli mérnök ezt mondta: "Amit különlegesnek találtam önben, az az a rendkívüli alázata, amellyel igazán a legjobbat kívánja mindannyiunknak, s hogy amellett, hogy a mi tanárunk, soha nem szűnt meg a saját mestereinek tanítványa lenni." Egy fiatal ügyvéd így szólt: "Az ön számára a tanítás a legfontosabb dolog. Néha azt hiszem, hogy az ön számára az lenne az ideális, ha teljesen elenyészne, s a lehető legszemélytelenebb módon teljesen átalakulhatna tanítássá."
Egy másik tanítvány szégyenlősen mondta: "Először visszariadtam attól, hogy megnyíljak ön előtt. Olyan sokszor megbántottak. De amint megtettem, azonnal éreztem a lényeges változást önmagamban, s mind hálásabb lettem önnek, mivel felismertem, hogy milyen sokat segített nekem. Azután rájöttem, hogy bízom önben, mélyen, mélyebben, mint azt valaha is elképzelhetőnek tartottam volna."
Végül egy negyven év körüli számítógépkezelő mesélte: "Ön egy csodálatos tükör volt a számomra, megmutatott két dolgot: lényem relatív vonatkozásait és abszolút vonatkozását. Ha önre tekintek, látok, nem azért, mert ön az, aki, hanem azért, amit visszatükröz nekem: nagyon tisztán minden relatív zavarodottságomat. Ugyanakkor, ha önre tekintek, akkor látom önben viszszatükröződni a tudat természetét, amelyből percről percre minden keletkezik." Ezek a válaszok megmutatják, hogy az igazi mesterek kedvesek, megértők, fáradhatatlanok abban, hogy mestereiktől nyert minden tudásukat megosszák másokkal. Soha, semmilyen körülmények között sem szidják vagy alázzák meg tanítványaikat, és soha semmilyen körülmények között nem hagyják el őket, nem a saját céljaikat szolgálják, hanem a tanítás nagyságát, és mindig alázatosak maradnak. Csak abban bízhatsz meg igazán, akit hosszabb idő alatt jól megismertél, s úgy találod, rendelkezik ezekkel a tulajdonságokkal. Meglátod, hogy ez a bizalom életed alapjává válik, s támaszod lesz minden bajodban, életedben, halálodban.
A buddhizmusban annak alapján döntjük el a mester valódiságát, hogy irányítása megfelel-e Buddha tanainak. Nem hangsúlyozhatjuk elégszer, hogy a tanítás igazsága az, ami mindennél fontosabb, és soha nem a tanár személyisége. Ezért emlékeztet minket Buddha a "Négy Bizalom"-ra:
Bízz a tanító üzenetében, s ne személyiségében;
Bízz a jelentésben, ne csupán a szavakban;
Bízz a valós jelentésben, ne az átmenetiben;
Bízz a bölcsességtudatodban, ne a közönséges ítélkező tudatodban.
Fontos megjegyezni, hogy az igaz mester, amint majd látjuk, az igazság szószólója: az igazság jószívű "bölcsesség megnyilatkozása". Minden buddha, mester és próféta, az igazság kisugárzása, akik számtalan ügyes, jótékony álruhában jelennek meg, hogy tanításaikkal elvezessenek bennünket igaz természetünkhöz. Tehát nem is az a fontos, hogy megtaláljuk a tanárt, inkább hogy megtaláljuk és kövessük a tanítás igazságát, mivel ha kapcsolatba kerülünk a tanítás igazságával, akkor képesek leszünk mesterünkkel élő kapcsolatot teremteni.
Hogyan kövessük az ösvényt
Mindannyiunk karmájában benne van, hogy rátaláljunk az egyik vagy a másik szellemi ösvényre. Teljes szívvel bátorítok mindenkit, hogy teljes odaadással kövesse azt az ösvényt, amelyik neki a legjobban tetszik.
Olvasd el a különféle hagyományok nagy szellemi könyveit, és legyen valami elképzelésed arról, hogy a mesterek mit érthetnek a megszabadulás, megvilágosodás alatt. Döntsd el, hogy az abszolút valóság melyik megközelítése tetszik neked és illik hozzád a legjobban. A kutatás során minél több szempontot végy figyelembe. A szellemi ösvény megtalálása több intelligenciát, józanabb megértést, sokkal kifinomultabb választási képességet igényel, mint bármely más téma, hiszen itt a legfőbb igazságról van szó. Minden pillanatban használd a józan eszedet. Amikor az ösvényhez érsz, légy tudatában, hogy mit viszel a csomagodban: a hiányaidat, képzelgéseidet, sikertelenségeidet és előítéleteidet. Szikrázó éberséggel határozd meg, hogy milyen is lehet igaz természeted, földönjáró, higgadt alázattal és tiszta értékeléssel döntsd el, hol is tartasz szellemi utazásodban, s mit kell még megértened, elérned.
A legfontosabb, hogy ne ess bele a "vásárló mentalitás" csapdájába, amelyet mindenfelé látok a nyugati világban. Mindenhol vásárolnak, egyik mestertől, a másik mestertől, az egyik tanításból, a másik tanításból, minden folyamatosság, egyetlen elvhez való valódi elkötelezettség nélkül. Csaknem minden hagyomány nagy szellemi mestere megegyezik abban, hogy lényeges, hogy teljes szívvel és tudattal egyetlen utat kövessünk, az igazsághoz vezető egy bizonyos ösvényt, egyetlen hagyományhoz ragaszkodjunk a szellemi utazás végéig. Ezenközben légy nyitott, és tiszteld mindenki más nézeteit. Tibetben azt szoktuk mondani: "Ha egyet ismersz, mindet teljesíted." Kultúránk legnagyobb és legveszélyesebb téveszméje az a modern, szeszélyes elképzelés, hogy mindig nyitottnak kell lennünk véleményünkben, s nem kötelezhetjük el magunkat egyetlen dolog mellett. Az "én"-nek ez a leghatásosabb eszköze, hogy szabotálja a szellemi keresést.
Ha mindig keresünk, akkor maga a keresés válik rögeszménkké, s teljesen elhatalmasodik rajtunk. Szellemi turista leszel, aki körbe járkál, de nem jut sehová. Ahogy Patrul rinpocse mondja: "Otthon hagyod az elefántjaidat, s az erdőben keresed lábaik nyomát." Ha egyetlen tanítást követsz, ez nem jelent korlátozottságot vagy féltékeny kisajátítást, hanem okos és ügyes módja annak, hogy mindig az ösvényre koncentrálj, minden akadály ellenére, amelyet te magad vagy a világ elkerülhetetlenül eléd gördít.
Megismervén a misztikus hagyományokat, válassz egy mestert és kövesd őt. Ha valaki elindul a szellemi utazásra, legyen türelme, kitartása, kellő bölcsessége és bátorsága, alázatossága, hogy végig is menjen rajta. Lehet, hogy megvan a karmád, hogy rátalálj egy tanárra, de azután már neked kell úgy alakítanod a karmádat, hogy kövesd ezt a mestert. Nagyon kevesen tudják közülünk, miképp kell igazán követni egy mestert, ami magában is művészet. Nem a nagy tanítás, nem a nagy mester az, ami igazán számít, hanem hogy magadban megtaláld azt az éleslátást és ügyességet, amely segít, hogy megtanuld szeretni és követni mesteredet és tanait.
Ez nem könnyű. A dolgok sohasem tökéletesek. Hogyan is lehetnének? Még a szanszárában vagyunk. Akkor is, ha már kiválasztottad mesteredet, s teljes elszántsággal követed tanítását, gyakran szembekerülsz nehézségekkel, csalódásokkal, ellentmondásokkal, tökéletlenségekkel. Ne botolj meg az akadályokban, ne add fel minden kis nehézségnél. Ezek legtöbbször csak az "én" gyermeteg érzései. Ne hagyd, hogy elvakítsanak, lásd lényeges és tartós értékeit annak, amit választottál. Ne hagyd, hogy türelmetlenséged eltérítsen az igazság iránt vállalt elkötelezettségedtől. Többször szomorúan kellett látnom, hogy sokan lelkesen és ígéretesen tanárt és tanítást választanak, s aztán amikor a legkisebb akadály jelentkezik, elkerülhetetlennek érzik, elbátortalanodnak, s visszahullanak a szanszárába, régi szokásaikba, s így éveket, talán egy egész életet vesztegetnek el.
Buddha mondta első tanításában, hogy a szanszárában minden szenvedésnek a gyökere a tudatlanság. A tudatlanság végtelennek tetszik, mindaddig, amíg meg nem szabadulunk tőle, s még akkor is, ha már ráléptünk a szellem ösvényére, elhomályosíthatja utunkat. Ha ezt észben tartod, s a tanítást szívedbe fogadod, lassan kialakul benned valamiféle éleslátás, amellyel felismered, hogy melyek is az ostobaság okozta zavarok, amelyek akkor már nem fenyegetik elkötelezettségedet, s nem téveszted el távlataidat.
Az élet, amint azt Buddha mondta, olyan rövid, mint egy villám cikázása; mégis, Wordsworth szerint: "A világ túl nagy nekünk: kapunk és adunk, elvesztegetjük erőnket." Az erő elvesztegetése, a lényeg elárulása, a csodálatos lehetőség elszalasztása, amelyet ez az élet, a természetes bardo jelent számunkra ahhoz, hogy megismerjük és megtestesítsük megvilágosodott természetünket - talán ez a leginkább szívfacsaró dolog az emberi életben. A mesterek azt mondják, hogy ne csináljunk tovább bolondot magunkból: mit tanultunk, ha a halál pillanatában nem tudjuk, kik is vagyunk valójában? Mint a Tibeti halottaskönyv írja:
Messze jár a képzelet, nem gondolunk a közelgő halálra, Jelentéktelen dolgokkal foglalkozunk,
Üres kézzel térünk meg, teljes zavarodottságban. Megismerésre, szellemi tanításra van szükség.
Hát mért nem kezded meg a meditálást a bölcsesség ösvényén ebben a pillanatban?
Ezek a szavak a szentek szájából szólnak: Ha nem fogadod szívedbe mestered tanítását, Nem saját magadat árulod el?
A mester
Buddha így szól az egyik tantrában: "Minden buddha között, aki elérte a megvilágosodást, egyetlenegy sem volt, aki ezt anélkül tette volna, hogy ne támaszkodjon mesterére, és mind az ezer buddha közül, akik ebben a korszakban fognak megjelenni, egyetlen sem lesz, aki úgy érte volna el a megvilágosodást, hogy ne támaszkodna mesterére." 1987-ben, miután szeretett mesterem, Duddzom rinpocse elhunyt Franciaországban, a vonaton ültem, Dél-Franciaországból tértem vissza Párizsba. Ezernyi kedves, együttérző, könyörületes cselekedetének képe kavargott agyamban. Sírni kezdtem, s egyre csak ez járt a fejemben: "Hogy értettem volna meg, ha nem te lettél volna?"
Akkor értettem meg, a közelség és az elsöprő fájdalom érzéséből, amely soha nem tudatosodott bennem azelőtt, hogy hagyományunkban miért hangsúlyozzák szentségként a mester-tanítvány viszonyt, s hogy az igazság eleven átadásában mennyire lényeges ez a viszony, tudatból tudatba, szívből, szívbe. Mesterem nélkül semmi lehetőségem sem lett volna a tanítások igazságának megismerésére; még azt sem tudom elképzelni, hogy képes lettem volna-e elérni a megértésnek azt a szerény fokát, amelynek birtokában vagyok.
Nyugaton sok ember gyanakvással kezeli a mestereket -sajnos gyakran jó okkal. Nem akarok itt listát adni mindarról a borzalmas és kiábrándító, csalódást okozó esetről, a kapzsiságról, sarlatánságról, amely előfordult az 1950-es 1960-as évek óta, amikor a modern világ megnyílt a keleti bölcsesség előtt. Minden nagy bölcsességhagyomány, akár keresztény, szúfi, buddhista vagy hindu, a mester-tanítvány kapcsolatra támaszkodik. Ezért, amire most a világnak égetően szüksége van, az, hogy a lehető legvilágosabban megértse, milyen is az igaz mester, s milyen az igaz diák vagy tanítvány, s mi az átadás igaz természete, amely a mester iránti elkötelezettségen keresztül valósul meg, s amit úgy nevezhetnénk, hogy "a tanítványság alkímiája".
Talán a legpontosabb és legmeghatóbb igaz történetet, amelyet mesterről valaha is hallottam, Dzsamjang Khjence mesélte. Ő mondta, hogy bár igazi természetünk a buddhaság, azt az idők kezdete óta elhomályosítja a tudatlanság és zavarodottság felhője. Ez az igazi természet, akárhogy is, a mi Buddha-természetünk, sohasem hódolt be teljesen a tudatlanság önkényének, valahol mindig lázadozik uralma ellen.
Buddha-természetünknek tehát van egy tevékeny oldala, ez a "belső tanítónk". Attól a pillanattól kezdve, hogy a sötétség elborított bennünket, ez a belső tanító fáradhatatlanul dolgozik értünk, fáradhatatlanul próbál visszahozni bennünket igaz lényünk hatalmasságába, ragyogásába. A belső tanár egy pillanatra sem mondott le rólunk, mondta Dzsamjang Khjence. Végtelen könyörületességgel, együtt minden Buddha és megvilágosodott lény szakadatlanul munkálkodik fejlődésünk érdekéhen, nemcsak ebben az életben, de minden elmúlt életünkben, s minden ügyes eszközt és minden lehetőséget felhasznál, hogy tanítson, felébresszen bennünket és visszavezessen az igazsághoz.
Amikor már hosszú ideje kívánjuk és éhezzük az igazságot, és imádkozunk érte sok-sok életen keresztül, és amikor karmánk kellő módon megtisztult, csoda következik be, amelyet ha megértünk és fel tudjuk használni, elvezet oda, hogy a tudatlanságnak mindörökre véget vethessünk: a belső mester, aki mindvégig velünk volt, megjelenik a "külső tanár" képében, akivel, mintha csoda történne, találkozunk. Ez a találkozás bármely életkorszak legfontosabb eseménye.
Ki ez a külső tanár? Nem más, mint belső tanárunk megtestesülése, hangja és képviselője. A mester, akinek emberi megjelenését, hangját és bölcsességét mélyebben szeretjük, mint bármi mást az életünkben, nem más, mint a saját belső igazságunk varázsának külső megtestesülése. Mi más magyarázná, hogy olyan szoros kapcsolatot érzünk vele?
A mester és tanítványa nincsenek és nem is lehetnek egymástól elválasztva, a legmélyebb és a legmagasabb szinten összetartoznak, mivel a mesternek az a feladata, hogy megtanítsa, hogy mindenféle ellenkezés nélkül elfogadjuk belső tanítónk világos üzenetét, és hogy segítsen felismerni a bennünk lévő mester állandó és örök jelenlétét. Kívánom, hogy mindannyian ebben az életben ismerjétek meg e legtökéletesebb barátságnak az örömét.
Mestered nem csupán belső tanítód szóvivője, hanem egyben minden megvilágosodott lény áldásának birtokosa, közvetítője és átadója. Ezért bír olyan rendkívüli erővel, hogy megvilágosítsa tudatodat és szívedet. Mestered nem más, mint az örökkévalóság emberi megtestesülése, ha úgy tetszik, egy olyan telefon, amelyen keresztül a Buddhák és valamennyi megvilágosodott lény felhívhat. Minden Buddha bölcsességének kikristályosodása és feléd irányuló könyörületességük megtestesülése; mindenható napsugaraik, amelyek egyenesen a szívedre, a tudatodra irányulnak, hogy megszabadítsanak.
Hagyományunkban mi a mesterben azt tiszteljük, hogy még maguknál a Buddháknál is kedvesebbek. Bár a Buddhák könyörületessége és ereje mindig jelenvaló, a bennünk lévő akadályok lehetetlenné teszik, hogy szemtől szembe találkozzunk velük. De találkozhatunk a mesterrel, ő itt van, itt él, lélegzik, beszél, cselekszik előttünk, hogy minden lehető módon megmutassa a Buddhák ösvényét: a megszabadulás útját. Számomra mesterem az élő igazság megtestesülését jelentette, annak tagadhatatlan jelét, hogy a megvilágosodás lehetséges ebben a testben, ebben az életben, ezen a világon, itt és most. Gyakorlataim során, munkámban, életemben és a megszabadulás felé vezető utamon ő volt a biztatás. Mestereim számomra a szent biztosítékot jelentették, hogy mindig tudatom előterében legyen a megvilágosodás gondolata, amíg valójában el nem érem azt. Már eleget tudok ahhoz, hogy megértsem, hogy amikor már elértem a megvilágosodást, akkor fogom megérteni, mestereim mit is jelentettek, s mit kaptam végtelen kegyelmük, szeretetük és bölcsességük által.
Szeretnék veletek megosztani egy szép imát, amelyet Dzsigme Lingpa írt, egy imát, amelyben mi, tibetiek meghívjuk mesterünket, hogy jelenjen meg szívünkben:
Ó, könyörületes mester, egyetlen menedékem, kérlek, emelkedj fel Szívem közepében az elkötelezettség ott virágzó lótuszából. Múltbéli cselekedeteim, zaklatott érzéseim sújtana.
Óvj meg szerencsétlenségemben, Maradj velem, mint koronám drágakő dísze, a nagy áldás mandalája, Ébreszd fel figyelmemet s tudatosságomat.
Az odaadás alkímiája
Buddha azt mondta, hogy egyetlen Buddha sem érte el a megvilágosodást anélkül, hogy ne támaszkodott volna mesterére, ugyanígy azt is mondta, hogy "csak és egyedül csak odaadással ismerheted fel a legvégső igazságot". A legvégső igazságot nem lehet megismerni a közönséges tudaton belül. Ahogy minden nagy bölcs tanítás hagyománya mondja, a közönséges tudaton túl vezető ösvény a szíven vezet keresztül.
Dilgo Khjence rinpocse így írt:
Csak egyetlen módon érhetjük el a megszabadulást, a megvilágosodás mindentudását, ha igazszellemi mestert követünk. Ő az a vezető, aki segít nekünk, hogy átkeljünk a szanszára óceánján.
A nap és a hold mindig tükröződik a tiszta, nyugodt víztükrön.
Ugyanígy, minden Buddha áldása mindig jelen van azok számára, kik elmélyülten hisznek bennük. A nap sugarai egyformán mindenre ragyognak, de csak ha nagyítóüveggel összegyűjtjük a sugarakat, akkor gyújtják meg a száraz füvet. Amikor Buddha könyörületességének mindent beragyogó sugarait hited és odaadásod nagyítóüvege összegyűjti, akkor lobban fel lényedben az áldás lángja. Ezért fontos tudni, hogy mi is az igaz odaadás. Nem gondolkozás nélküli bálványozás, nem a saját magad előtti felelősségérzet megtagadása, nem mások személyiségének vagy hóbortjainak válogatás nélküli követése. A valódi odaadás az igazság befogadásának töretlen szándéka, amely áhítatos és buzgó hálában gyökerezik, csakhogy éles elméjű, megalapozott és intelligens.
Amikor a mester megnyitja szíved legmélyét, s lehetővé teszi, hogy bepillants tudatod természetébe, örömteli hála hulláma önt el az iránt, aki segített látni, s az így feltáruló igazságot testesíti meg a mester lényében, tanításában és bölcsességtudatában. Ez a nem mesterkélt, eredeti érzés az ismételt, tagadhatatlan, belső élményekben gyökerezik - a közvetlen felismerés ismétlődő világosságában -, és ez, csakis ez az, amit odaadásnak nevezhetünk, tibetiül mögünek. Mö gü azt jelenti: 'ragaszkodás és tisztelet'. Tisztelet a mester iránt, amely mind mélyebb és mélyebb lesz, ahogy egyre jobban megérted, hogy ki is ő valójában, s a ragaszkodás ahhoz, amit beléd táplál, mivel felismerted, hogy mestered szívbéli kapcsolatod a végső igazsághoz és saját tuda-tod természetének megtestesülése.
Dllgo Khjence rinpocse ezt mondja nekünk:
Lehet, hogy kezdetben ez az odaadás nem természetes, magától adódó, ezért többféle technikát kell alkalmaznunk., hogy előidézzük. Először is állandóan fel kell idéznünk a mester kiváló tulajdonságait, különösen hozzánk való kedvességét. Ha ismételten felkeltjük magunkban a bizalmat, a guru iránti tiszteletet és odaadást, eljön majd az az idő, amikor csupán a neve említése vagy egyszerűen a rá gondolás elég lesz arra, hogy ne közönséges módon gondoljuk rá, hanem magát Buddhát lássuk benne.