Több mint 500 év telt el azóta, hogy Paracelsus tanított és gyógyított, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írás látott róla napvilágot. Aki „találkozott” Paracelsusszal, nem tudott közömbösen viszonyulni hozzá. Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.

Paracelsus 1493 telén született Einsiedelnben, egy kis falucskában a mai Svájc területén. A 16. századi Európában élt, a reneszánsz korszakának végén. Ez az a korszak Európa történetében, amikor a megújulás igénye az emberi kultúra minden területén megjelent: a művészetben, a vallásban-filozófiában, a politikában, a tudományban, és az orvostudományt sem hagyta érintetlenül. Paracelsus azonban Európa olyan helyén élt, ahová a megújulás szele még nem jutott el, az orvoslás területén továbbra is középkori állapotok uralkodtak. Az orvoslás alapját ókori és középkori arab orvosok könyvei és módszerei jelentették, a legfőbb szaktekintélynek Galénosz és Avicenna számított. Az orvosok az ő szavaikat követték, függetlenül attól, hogy módszereik a gyakorlatban hatékonyak voltak-e vagy sem. A gyógyítás gyakorlata háttérbe szorult. Az orvosok az egyetemeken könyvből tanultak, beteget nem is láttak, a betegek gyógyítása helyett előszeretettel folytattak skolasztikus vitákat elméleti kérdésekről. Nem nyúltak a betegekhez, legtöbbször az utasításaik alapján a borbély végzett beavatkozásokat. A legtöbb ember nem is találkozott orvossal, s talán szerencséje is volt. Sokan meghaltak az orvosi kezelés hatására. Paracelsus kora orvosait antiorvosoknak hívta, akik többet ártanak, mint használnak. Nagyon gyakori volt, hogy az orvosok és a gyógyszerészek összeszövetkeztek, és így a beteg nem a legjobb gyógyszert kapta, hanem aminek az eladásából nagyobb haszon származott. A gyógyítás középpontjából tehát kikerült a beteg ember, helyére az orvos, a szaktudás, az egyéni presztízs, az anyagi érdekek kerültek.
Ebben a helyzetben jelent meg Paracelsus az orvoslás egészét átfogó megújulás igényével. Feladatát szimbolikus neve is kifejezi. Eredeti neve Philippus Aureolus Theophrastus Bombastus von Hohenheim, a Paracelsus nevet később, 16 éves korában vette fel. Neve azt jelenti, hogy „nagyobb, mint Celsus”, „Celsust felülmúló”, „Celsus felett álló”. Kelszosz egy i. e. 400 körül élt híres görög orvos volt, akit a középkorban Celsus néven ismertek, és egyike volt a középkorban tisztelt ókori szaktekintélyeknek. Paracelsus neve tehát egy szóban feladata összefoglalása: a középkori orvoslási rendszer meghaladása és egy új orvoslás megteremtése, ami a filozófián, a természet kutatásán alapul. Elvetette a kizárólag könyvekből származó holt tudást, és helyette a kutatás és a tapasztalat fontosságát hangsúlyozta. Miután elvégezte az egyetemet, 20 évesen maga is vándorútra indult. Tapasztalatokat akart gyűjteni, gyakorlati tudásra szert tenni. 10–12 évig tartó vándorútja során bejárta egész Európát, a Közel-, illetve a Távol-Keletre is eljutott. Képes volt mindenkitől tanulni: javasasszonyoktól, bábáktól, felcserektől, hóhéroktól, fürdőmesterektől, akik sokat tudtak az emberi testről, illetve a gyógynövényekről. Paracelsus olyan emberektől gyűjtötte össze ezeket a tapasztalatokat, akikkel a korabeli orvosok szóba sem álltak, de akik egy-egy dologhoz jól értettek. Az egyik fő vád ellene emiatt az volt, hogy lealacsonyítja az orvoslást. Ezután Bázelben telepedett le, kapott egyetemi katedrát, s lett városi orvos. Az egyetemen díszes talár helyett egyszerű, közönséges ruhában tanított, és németül tartotta előadásait a megszokott latin helyett. Csodás gyógyításokat vitt véghez, gyógyíthatatlannak ítélt betegségeket gyógyított. Az antik tekintélyeket és kortárs orvosokat egyaránt élesen bírálta. Egyszer Bázelben, amikor a Szent János-napi ünnepségen a korabeli szokás szerint mindenhol tüzek égtek a városban, tanítványaival a városban sétálva nyilvánosan tűzre vetette az éppen használatos egyetemi tankönyveket (pl. Avicenna Canones medicinaejét). Mindezek miatt egyre fokozódtak ellene a támadások, de ő sem maradt adósa ellenfeleinek – szenvedélyes, arrogáns stílusban bírálta orvoslásukat. Egyénisége és tanításai miatt rengeteg ellensége volt, barátai jóval kevesebben. Tanításai és gyógyításai miatt szembekerült nemcsak a kortárs orvosokkal, hanem az egyházzal is. Alkímiai tudása miatt eretneknek bélyegezték, noha azt csak gyógyszerek készítésére használta. Így egész életében menekülnie kellett az inkvizíció elől, míg végül egy ellensége tette el láb alól 1541-ben. Jelmondatának és hitvallásának élő példája volt: „Nemo sit alterius qui suus esse potest.”, azaz senki se legyen más, mint önmaga. Saját szavaival élve egyedül, idegenként, különbözőként élt kortársai között. Mégsem vonta vissza a tanait, nem hagyott fel a tanítással, a gyógyítással. Képes volt megőrizni az eszméit, a meggyőződéseit, még ha egyedül is volt.

Egészség és betegség
Ahhoz, hogy megértsük Paracelsus gyógyítási rendszerét, először vizsgáljuk meg azt, hogy mit tanított a betegségekről és azok eredetéről. A betegség egy olyan állapot, amellyel mindannyian találkozunk – akár egy-egy fejfájás vagy akár hosszú éveken át tartó krónikus betegség formájában. A betegségeknek sokféle tünetük lehet, de van egy fontos közös jellemzőjük: az, hogy fájdalommal, szenvedéssel járnak. Az ember szembesül azzal, hogy a teste elromolhat, szembesül a halandóságával, megérinti a halál szele. Ez a szenvedés általában befelé fordít: feltesszük a miért, és gyakran a hogyan másként kérdését is. Lehet, hogy csak az életmódban keresünk okokat és változtatást (mozgás, táplálkozás), vagy esetleg rátalálunk megoldatlan lelki problémákra, és változtatunk a konfliktusmegoldási stratégiáinkon, a többi emberhez való viszonyulásunkon. És ebben rejlik a kulcs a betegségek jelentőségének megértéséhez.
Paracelsus azt tanította, hogy a betegségeknek sokféle oka van, de ezek mind visszavezethetők egy fő okra: arra, hogy az ember nem él összhangban a természeti törvényekkel, hogy nem követi a Lelkét, és ezért eltér attól az úttól, amit a Lelke mutat számára. A betegség ennek a diszharmóniának a következménye. Paracelsus szerint az ember azért teremtetett, hogy a szenvedés révén rátekintsen önmagára és felismerje, hogy ki ő. Így a betegség tanítónk és fejlődésünk segítője: segítségével mélyebben megismerhetjük önmagunkat, és így magasabb szintű harmóniát találhatunk Lelkünkkel. A betegség minden ember életének velejárója, nincs tökéletesen egészséges ember, hiszen aki tökéletes harmóniában van a Lelkével, annak már nincs szüksége a megtestesülésre. Mi éppen azért kaptuk az élet lehetőségét, hogy önmagunkra rátaláljunk, és ebben fontos szerepük van a betegségeknek.
A gyógyulás ezért nem egyszerűen azt jelenti, hogy eltűnnek a betegség objektív, mérhető tünetei. Paracelsus azt értette gyógyulás alatt, amikor az ember rátalál valódi belső önmagára és így a valódi szabadságra. Gyakran használt alkímiai szimbólumokat. A betegséget az ólomhoz hasonlította, ahhoz a fémhez, amely nehéz, sötét és kaotikus belső szerkezettel rendelkezik, az egészséget pedig az aranyhoz, a tiszta, fénylő, változatlan fémhez. A gyógyulás az ólom arannyá alakításának folyamata, belső átalakulás révén az egészség elérése.
Az ember birtokában van az öngyógyítás képességének, amely a természet egyik ereje. Ha egy fa elveszti egy ágát, gyantát termel, ha egy állat megsebesül, nyalogatja sebét és ezzel fertőtleníti. Az emberben is van egy erő, amely fenntartja vagy visszaállítja az egészséget. Paracelsus ezt az erőt Archeusnak nevezte és a tűzhöz hasonlította. Minden betegség azzal fenyeget, hogy kioltja ezt a lángot, és amikor valóban kialszik, akkor beáll a halál állapota. Amíg azonban még van anyag, amin éghet, elég egy szikra a tűz újra életre keltéséhez – ezt a szikrát Paracelsus arkánumnak hívta. Az arkánum a növényekben, az ásványokban, a szavakban vagy akár érzésekben rejlő gyógyító erő.
Mi az orvos szerepe ebben a gyógyulási folyamatban? Paracelsus úgy tartotta, hogy a külső orvos nem tud gyógyítani, csak felébreszteni a belső orvost, és a természettel harmóniában működve felgyorsíthatja a folyamatokat. A gyógyulás elsősorban az ember saját erőfeszítésének a következménye, de különböző, a finomabb testekre ható gyógyszerekkel elősegíthető. Az orvos feladata tehát nem elsősorban a test gyógyítása, hanem a beteg ember belső átalakulásának a segítése, lelkének megtisztítása, szellemi erejének megerősítése, hogy újra helyreállítsa a megbomlott harmóniát.
Paracelsus a gyógyítást szent hivatásnak tekintette. Paragranum című művében beszél az új orvoslás építményéről, templomáról, amelynek négy oszlopon kell nyugodnia. Minden valódi orvosnak négy forrásból kell merítenie tudását:
„Az első oszlop a föld és a víz teljes filozófiája; a második oszlop az asztronómia és az asztrológia, a lég és a tűz két elemének tökéletes ismeretével; a harmadik oszlop pedig az alkímia, maradéktalanul, valamennyi eljárásával, tulajdonságával és négy nevezett elem mesteri uralásával; a negyedik oszlop pedig az erény, kísérője az orvosnak mindhalálig, záróköve és támasztéka a többi három oszlopnak.”

Forrás: ÚJ Akropolisz