Volt egyszer egy szomorú, halvány királyné, aki mindig sírt és búslakodott. És egy nap kisleánya született a búsarcú királynénak, aki olyan csúnya volt, hogy mindenki megijedt tőle. Még a közelébe sem mertek menni.
  - Oh, Istenem, mitől olyan csúnya a kisleányom? - siránkozott a királyné.

De senki sem tudott neki erre választ adni. Végre egy nap jött egy hófehér szakállú öregember, aki nagy bölcs hírében állt, és ezeket mondta:
  - Megmondom én, királyasszonyom, hogy mitől olyan csúnya a kisleányod, de csak akkor, ha nem haragszol meg érte.
  - Dehogy is haragszom, sőt, még meg is jutalmazlak - felelte a királyné.
  - Halljad hát, szomorú királyné! - kezdte az ősz öregember. - A te kisleányod azért olyan csúnya, mert folyton sírtál és búslakodtál, mikor megszületett, és mert egyebet sem látott a szemedben, mint könnyeket. A te könnyeid mossák el a haja színét, a szeme fényét. Most már csak azt tanácsolhatom, hogy küldd el a kisleányodat nagyon messzire. Olyan messzire, hogy megtalálja a százszorszép tükröcskét, mert ha abba beletekint, elfogynak a könnyei, és világszép lesz.
A szomorú királyné megjutalmazta az ősz öregembert. A kisleányát pedig elküldte messzire. Ment a csúnya kisleány és egyszerre csak szembe találkozott egy aranyszőrű lovacskával.
  - Állj meg, lovacskám! - kérte őt, és amint ránézett, csupa könny lett a két szeme.
  - Jaj, dehogyis állok meg, hiszen olyan csúnya vagy, hogy félek tőled - mondta az aranyszőrű lovacska és tovább ment.
Erre ismét útnak indult a kisleány, és egyszerre csak meglátott egy gyönyörű szép piros rózsát, gyorsan odament hozzá és föléje hajolt, hogy megszagolja. Csakhogy úgy tele volt a két szeme könnyel, hogy a rózsa ijedten megborzongott, és összecsukta a kelyhét.
  - Ugyan menj innen! - szólt rá a kis leányra. - Hiszen egészen elázok a könnyeidtől.
Mit tehetett egyebet a királyleány, minthogy tovább ment. És nemsokára találkozott egy selymes szőrű nyulacskával. Lassan közeledett feléje, hogy megsimogassa, de a nyulacska, uccu neki, futni kezdett és ezt kiáltotta vissza:
   - Szomorú királyné síró kisleánya, meg ne érints engem, mert olyan csúnya vagy, hogy félek tőled.
  - Jaj, mit tegyek hát? - siránkozott a kis királyleány, és két szeméből csakúgy dőltek a könnyek.
Amint így sírdogált, egyszerre csak halk nevetést hallott maga mögött.
Csodálkozva fordult meg, mert ő eddig még sohasem hallott senkit sem nevetni. Édesanyja, a szomorú királyné, egyre búslakodott, és ő sem tudott mást, mint sírni. Hát amint megfordul, ugyan mit lát? Egy szép, színes tollú madárka himbálta magát az ágon, és nevetett.
   - Ki vagy te? - álmélkodott a kis királyleány.
A madárka pedig dalolva válaszolt: - Én vagyok a jókedv.
  - És nem ijedsz meg, ha közel jövök hozzád? Nem félsz, hogy te is ilyen csúnya leszel, mint én vagyok? - kérdezte a kis királyleány.
  - De nem ám! - mondta a madárka. - Én semmitől sem félek. És nem lehetek csúnya, mert belenéztem a százszorszép tükröcskébe. Nem látod rajtam, hogyan ragyognak a tollaim? - kérdezte tőle, miközben egyre dalolt.
  - De igen, látom, hogy gyönyörű vagy - mondta a kis királyleány. - Oh, mondd meg nekem, merre van a százszorszép tükröcske! Hadd nézzek én is bele, hátha megszépülök!
A kis madárka előre mutatott.
  - Arra menj, amerre a sárga napsugarak csillognak! Amerre a legerősebben süt a nap, ott van egy kristálytiszta tavacska. Pillants bele, és meg fogod látni benne a százszorszép tükröcskét. Arra azonban figyelmeztetlek, hogyha belenézel, ne ejts könnyeket, mert különben semmit sem látsz. És ne búslakodj, mert különben elkergeted a napsugarakat, és nem látod meg magadat a tükröcskében. Hanem dalolj, és nevess, úgy mint én! Nem fogod elfelejteni?
  - Nem felejtem el - felelte a kis királyleány, és nagy sietve tovább ment, amerre a napsugarak tűztek. Ahol pedig legfényesebben sütött a nap, megállt, körülnézett, és kereste a tavacskát.
  - Talán csak nem hazudott a Madárka? - gondolta búsan, és éppen sírni készült, mikor egyszerre csak megpillantotta a kristálytiszta tavacskát.
  - Nicsak! - kiáltott nagy örömmel, hiszen itt van a tavacska, bizonyára a százszorszép tükröcskét is meg fogom látni mindjárt.
  Erre a tavacska fölé hajolt, éppen arra, amerről legjobban sütött a nap, és el kezdett nevetni, dalolni, mint ahogy a színes tollú madárkától látta. Hát egyszerre csak, csodák csodája, mit lát? Egy gyönyörűséges aranyhajú, rózsás arcú leányka nevetett rá vissza a százszorszép tükröcskéből.
  - Oh, milyen szép vagyok! - ujjongott, tapsolt a kis királyleány, és alig tudott hová lenni nagy örömében. - Ha anyácskám, ha a szomorú királyné látna, vajon mit szólna most hozzám?
Éppen amint ezt kimondta, nyerítést hallott maga mögött. És amint hátrafordult, csodálkozva pillantotta meg az aranyszőrű lovacskát, mely most nem futott el előle, hanem barátságosan feléje nyerített, és így szólt:
  - Simogass meg szép fehér kezecskéddel, gyönyörűséges szép kisleány! Hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!
Alighogy ezt megtette a kis királyleány, látta, hogy egy gyönyörűséges piros rózsa hajladozik feléje. Amint jobban megnézte, észrevette, hogy ugyanaz a rózsa, mely előbb kelyhét még elzárta előle, mert félt, hogy el talál ázni a könnyeitől. Most rimánkodó hangon így szólt hozzá:
  - Hajolj fölém és érintsd meg szirmaimat a nevető kis piros száddal, hadd viruljak pompásabbra a leheletedtől!
Alighogy ezt megtette a kis királyleány, egyszerre csak, uccu neki, eléje szaladt a selymes szőrű nyulacska is, és így szólt hozzá:
  - Simogasd meg fehér bundácskámat, hadd szépüljek meg én is a kezed érintésétől!
Utána a színes tollú madárka hangját hallotta:
  - Gyere velem, szárnyaim alá veszlek és hazaviszlek anyácskádhoz, a szomorú királynéhoz.
Nagy örömmel ment vele a királyleány. Úgy dalolt és nevetett, hogy még rózsásabb lett tőle az arca. Amint meglátta őt édesanyja, a szomorú királyné, egyszeriben ő is nevetni és dalolni kezdett. Aztán volt csak nagy vigasság. Akkora mulatozási csaptak, hogy még most is folyik a tánc.