Kedves, jó Mikulás bácsi,
neked is van gyereked?
És ahol laksz, ott Lappföldön,
melegít a szeretet?
Amikor jössz, mennyi minden
fér bele a zsákodba?
Ugye te is mindent megkapsz,
mit elképzelsz álmodban?
Ugye neked szót fogadnak
a manók, s a szarvasok?
Ugye nem baj, nem haragszol,
mikor csintalan vagyok?
Ugye idén újra eljössz,
s hozol ajándékokat?
Kipucolom kis csizmámat,
s ablakunkban kép fogad.
Mert rajzoltunk testvérkémmel,
csuda, színes képeket.
Neki is hozz ajándékot,
tudod, Ő is jó gyerek.

Az orvoslás első oszlopa, azaz a filozófia
Paracelsus azt tanította, hogy minden orvosnak filozófusnak kell lennie. Filozófia alatt nem különböző gondolati rendszerek ismeretét értette, hanem a természet kutatását és mély ismeretét. Korának orvosai szívesen filozofálgattak, gondolkodtak elméleti kérdésekről, őket Paracelsus egyszerűen habdoktoroknak hívta. Azt mondta, hogy az étel tetején lévő habbal foglalkoznak, ami annak legsilányabb része, de legfelül úszik, s ezért elfedi a jót, ami alatta van.

Több mint 500 év telt el azóta, hogy Paracelsus tanított és gyógyított, és ez alatt az idő alatt nagyon sok írás látott róla napvilágot. Aki „találkozott” Paracelsusszal, nem tudott közömbösen viszonyulni hozzá. Talán nincs orvos, akiről ennyit és ennyifélét írtak volna, mint róla. C. G. Jung így ír: „Egy hatalmas forgószél volt, ami megmozdított minden mozdíthatót. Egy kitörő vulkán, ami sok mindent lerombolt és felborított, de újra életre is keltett és megtermékenyített.” A legjobban úgy érthetjük meg Jung szavait, ha Paracelsust a saját korában vizsgáljuk.

Szívem szerelmének közelében ültem, és figyeltem minden szavát. Lelkem vándorolni kezdett a végtelen űrben, ahola világ álomnak tűnik csupán, a test pedig szűk börtönnek.

 Szerelmem elbűvölő hangja a szívemig hatolt.

 Ez a zene, ó barátaim! Őt hallottam annak sóhajaiban, akit szeretek, és az ajka közt félig kimondott szavakon keresztül.

Hallásom szemével láttam Szerelmesem szívét.

 Barátaim! A zene a lélek nyelve. Dallama olyan, akár a pajkos szellő, amelytől a húrok beleremegnek a szerelembe.

Ki vagyok én?
S mi lehetek?
Egy mélyen szántó gondolat,
mely eltereli figyelmedet,
de nem oldja meg gondodat?

Ki vagyok én?
Egy cseppnyi porszem,
mit szellő könnyen elrepít?
De mondd mi lehetek szemedben,
ha előcsalom könnyeid?

Ki vagyok én?
Földre szállt angyal,
ki szebbé teszi napjaid?
És egyben ördög is talán,
ki jóra, s rosszra megtanít.

Ki vagyok én,
ha benned élek?
Buzdító lelkiismeret?
Keress meg engem Önmagadban,
s hogy ki vagy te, tán megleled…

http://versek.opencreative.hu/erzelmek-szeretet-magany-boldogsag-vagyakozas/aranyosi-ervin-ki-vagyok-en/

Valóságomból álmomba bújtam,
nem nehezül rám többé a múltam.
Nem bántja lelkemet gyűlölet, átok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Ellazult testemnek érzem a súlyát,
elhagyom életem fájdalmát, búját.
Sok szeretettel gondolok rátok!
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

Szívemben melegség, szeretet éled,
A terheket lerakom, mit rám mért az élet.
Az emberek szeretnek, mind jó barátok.
Annak, ki megbántott, most megbocsátok,
most megbocsátok.

A forrás

Az ős tudás

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak tevékennyé ébresztése.

Az emberalkatban rejlő őstudás lényegileg mindenkiben azonos, érvénye teljes. Az őstudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.

Az őstudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd; ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.

A sumer civilizáció azért volt jelentős, mert a semmiből jött létre egy pillanat alatt, elérte a mai fejlettségi szintet, sőt néha meg is haladta, azonban ez a tudás nem az övék volt, hanem kapták az istenektől, ezért legtöbbször nem is értették meg.


Az istenek távozása után (kb. i.e. 500 körül), a görög kultúra átvette a sumer, babiloni, akkád, asszír történelmet, azonban mivel már istenek nem voltak a Földön, így amoly mese lett, mitológia.


Sumer lélek

A sokmillió régészeti leletből kiderül, hogy azokban az időkben az istenek a mai értelemben vett energiával gyógyítottak.

Az emberi lélek mélyén két egymással ellentétes ösztön tevékenykedik, az önállítás és az önátadás ösztöne.
Amaz arra készteti az embert, hogy igyekezzék minél inkább a maga énjét tenni a világ tengelyévé, emez pedig, hogy feledkezzék meg önmagáról, adja át magát valami nála nagyobb erőnek, s egész lényével olvadjon bele ebbe a célba. Így jön létre életünknek egyik oldalán az énünk fölemelése, a hatalom az erő igenlése, a másikon az odaadás vágya és az én megtagadása.
Mindkét esetben vágy munkálkodik; vágy-mely a személyiség motorikus energiája!
A vágy az élet szomja, Schopenhauer nyelvén az “élethez való akarat igenlése”, buddhista terminológiában a nirvána az élethez való akarat tagadása.

                Ti,
               akik
             csillagok
           útján jártok,
         szerető szívvel
        emlékezem rátok.
      Életemből felidéztek
    Sok emléket: meseszépet.
  Amikor én gyertyát gyújtok,
   gondolatban velem vagytok.
     Gyertya lángja égig emel,
               körbefon, és
                 fénnyel
                    ölel.